2013. 09. 27.
1986 áprilisában egy szovjet atomerőműben végre akartak hajtani egy kísérletet. A következményeket mindannyian ismerjük: a kísérletet elrontották és megtörtént az eddigi legsúlyosabb atombaleset. A katasztrófa bekövetkeztében – ahogy az a hasonló esetekben lenni szokott – több egymástól független dolog szerencsétlen alakulásának is szerepe volt. Rosszul álltak együtt a csillagok.
Az egyik ilyen tényező, hogy a csernobili atomerőműben elavult RBMK típusú reaktorokat használtak, tele tervezési hibákkal. A másik, hogy a kísérletet végző személyzet több hülyeséget is csinált.
Egy atomreaktorban tulajdonképpen végtelenül lelassítva robbantanak fel egy atombombát, és hosszú időn keresztül, elnyújtva nyerik ki belőle azt az energiát, ami egy igazi atombombában egy pillanat alatt szabadul fel. Nyilván elég fontos szempont, hogy a robbanás ne gyorsuljon be. Ezért több biztonsági eszközt építenek be, melyeknek a láncreakció felgyorsulása esetén kell közbelépniük, leállítva azt.
Nagyon leegyszerűsítve a láncreakcióhoz két dolog kell: hasadóanyag (pl. urán) és moderátoranyag. Ha az egyik hiányzik, akkor nem lesz láncreakció, tehát nincs áramtermelés, de baleset sem történhet. Éppen ezért a korszerű reaktorokban vizet használnak moderátoranyagként. Ha valami hiba folytán a láncreakció elkezd megszaladni, kvázi elkezd felrobbanni az atombomba, akkor a növekvő hőtermelés miatt a víz egy pillanat alatt elforr (vagyis eltűnik a moderátoranyag), és a láncreakció leáll, mielőtt még az egész felrobbanna. Így nem történhet nagy baj még akkor sem, ha nem működnek a vészleállító biztonsági eszközök.
Az RBMK-ban azonban grafitot használtak moderátornak, így egy ilyen reaktorban hiányzik a fizikai rendszerbe épített negatív visszacsatolás, ami elszaladó láncreakció esetén még időben leállítja a robbanást. Vagyis ha az irányító személyzet kikapcsol minden biztonsági vészleállítót (vagy azok rosszul működnek), és utána elbaltáz egy kísérletet, akkor nincs, ami megmentsen minket a katasztrófától.
(Kedves reaktorfizikusok! Tudom, hogy az eddig és az ezután leírtak rengeteg egyszerűsítést tartalmaznak, és a helyzet ennél sokkal-sokkal összetettebb, de szőrszálhasogatással, kérlek, ne rontsátok el a gondolatmenetemet!)
Egy korszerű reaktor tehát úgy van összerakva, hogy ne robbanhasson fel még akkor se, ha csimpánzok lepik el az irányítótermet. Ezt a felépítést hiányolom a világ pénzügyi rendszerében: nincs olyan automatikus fék benne, ami nem embereken múlik. Nem azon, hogy kinek jut eszébe még idejében, a robbanás előtt rátenyerelni a kritikus állapotba jutott pénzügyi rendszer vészleállító gombjára. Magába a rendszerbe épített, emberektől független, önmagát leszabályozó automatizmusra vágyom. Nehogy az történjen, mint Csernobilban, és majd ha a pénzügyi rendszer irányítói ügyetlenül végeznek el egy kísérletet, akkor az felrobban.
Márpedig a kísérletet végzik ezerrel. A múlt hét meghatározó és nagy meglepetést okozó híre, hogy a várakozásokkal ellentétben a FED nem kezdte lassítani mennyiségi lazítási programját. Változatlan ütemben, havi 85 milliárdnyi friss, ropogós dollárt nyomtatnak. Olyan hírek is jönnek, hogy a hamarosan esedékes FED elnökváltásnál minden bizonnyal Janet Yellen lesz a befutó, aki az eddigi elnök Bernankénél is lazább irányvonalat képvisel.
Azt tudni kell, hogy ilyen monetáris lazítást, de még ehhez hasonlót sem látott soha a világ. A kísérlet következményei tehát nem világosak. Az utóbbi időben egyre több szakember hívja fel a figyelmet a benne rejlő veszélyekre. Aggodalmuk nem meglepő, hiszen a hitelválság kirobbanásának egyik oka minden bizonnyal éppen a korábbi túl laza monetáris politika volt. A FED egykori legendás elnöke, Alan Greenspan 2003-2004-ben egy teljes évig rendkívül alacsonyan, 1%-on tartotta a kamatot. Ehhez képest decemberben lesz 5 éve, hogy a kamat az USA-ban gyakorlatilag nullán van (és a jelzések szerint ott is lesz 2016-ig), ráadásul ez alatt az idő alatt nyomtattak már több, mint 2 ezermilliárd dollárt. Kérdés, hogy vajon mennyire lehet meggyógyítani a hitelválságot az azt kiváltó okkal.
Azon túl, hogy most én is csatlakozom az aggodalmaskodók táborához, a következő írásaimban arra keresem a választ, hogy vajon hogyan nézne ki egy hülyeségbiztos monetáris rendszer, melynek keretei között kísérletező kedvű jegybankárok sem tudnak nagy bajt okozni. Ezt úgy kell kialakítani, hogy – a korszerű atomreaktorokhoz hasonlóan – legyen benne emberektől független, a rendszer működési elvén alapuló automatizmus, ami korrigál, ha a pénzügyi rendszer fenntarthatatlan pályára kerülne. A dolog inkább ötletelés, gondolatébresztés lesz, mintsem minden vonatkozásában megfontolt és lemodellezett tudományos eredmény. Célja, hogy megpróbáljunk felülemelkedni a jelen monetáris rendszer megkérdőjelezhetetlennek hitt dogmáin, és távolabbról rátekintve elcsodálkozzunk a beépített ellentmondásain.
A sorozat következő része: Kockázatra kényszerítve