2014. 02. 07.
Az ember már csak olyan, hogy amíg nincs baj, addig nem szeret gondolkodni. Sokkal inkább hajlamos a krach beütése után kitalálni, hogy korábban mit rontott el. Például a nagy gazdasági világválság során Amerikában a bankok között több lépcsőben végigsöprő csődhullám azok körültekintőbb szabályozása mellett jóval szelídebb lehetett volna. A bank veszélyes üzem: a forrás oldalon 90 dollár betét mellett nagyságrendileg csak 10 dollár (vagy kevesebb) saját tőke van. Vagyis ha ebből a pénzből kihelyezett hitelein 10 dollárnál többet veszít, akkor már nem tudja teljes egészében visszafizetni a betéteket, csődbe megy. Márpedig akkoriban ez tömegesen fordult elő.
Persze a káosz bekövetkezte után elindult a töprengés, vajon hogyan lehetne egy biztonságosabb bankrendszert felépíteni. Az 1930-as évek legmenőbb közgazdászai, a Chicagói Egyetem professzorai elő is álltak a megoldással, amely Chicago Plan néven vált ismertté. Javaslatuk szerint a bankrendszert ketté kell bontani egyrészt olyan bankokra, melyek a hitelezést végzik, másrészt olyanokra (és számunkra most ez a lényeges), melyek a fizetési forgalmat intézik. Ez utóbbiaknak teljes tartalékolásúaknak kell lenniük, vagyis ha valaki pénzt helyez el náluk, azt a bankok nem hitelezhetik ki. Végső soron tehát nem is veszíthetik el, abszolút biztonságosak lennének. Egyfajta pénzraktárként működnének, hogy a pénzt mégse otthon kelljen tartani. A számlavezetésért és a fizetési forgalom intézéséért pedig díjat számítanának fel.
Mindez a pénzügyi rendszer nagyon radikális átalakítását kívánta volna és a banklobbi elérte, hogy ne valósuljon meg. Helyette más elvek szerint bontották szét a rendszert: kereskedelmi és befektetési bankokra. Így legalább a bankok nem tőzsdézhetik el a betétesek pénzét. Ez is valami. Ugyanakkor a korábbiaknál talán kicsit kevésbé, de a bankbiznisz a mai napig veszélyes üzem maradt.
Mint ahogy ez a legutóbbi hitelválság során ismét bebizonyosodott. De mi is az alapvető probléma a bankokkal? Az, hogy csak akkor tudom a pénzem kezelését a manapság minimális elvárások szerint intézni (könnyen és gyorsan utalni, nem fizikai formában vesződni vele), ha azt bankba teszem. Még ha nem is bízom bennük, félek, hogy esetleg ügyetlenül hiteleznek és aztán nem tudják visszafizetni, oda kell adjam nekik a lóvémat. Nincs más választásom. A pénzügyi rendszer arra kényszerít, hogy partnerkockázatot vállaljak.
Ez a kockázat általában nem tűnik veszélyesnek, hiszen normál időkben a bankok többnyire nem mennek csődbe, ha pedig mégis, akkor arra az esetre ott van a betétbiztosítás. De mint azt az utóbbi évek eseményei megmutatták, ez nem mindig elég, nem csak valami harmadik világbeli diktatúrában tűnhet el a bankba tett pénz, hanem a fejlett piacokon vagy az EU-ban is. Az izlandi bankok brit vagy a ciprusi bankok orosz betétesei ezt pontosan tudják. Igaz, csak ritkán lesz baj, de akkor nagy, bankba tenni a pénzt bizony kockázatos.
A problémák újbóli felszínre törésével menetrend szerint elindult az agyalás arról, hogy mit rontottunk el, és hogyan lehetne jobban csinálni. Az egyik vonalon komoly elméleti munka folyt. Egy 2010-es IMF tanulmány (The Chicago Plan Revisited címmel) leporolta a Chicago Plant, és alaposan megvizsgálta, modellezte, hogy mi történne egy olyan világban, amiben a bankrendszer teljes tartalékolású lenne. Az eredmények szerint a gazdaság kevésbé ciklikus módon, stabilabban és erősebben növekedne, kisebb adósságok halmozódnának fel és az inflációs kockázatok is kisebbek lennének. Talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ugyanakkor nem ártana jobban utánajárni a kérdésnek. Ez pedig egyáltalán nem történik meg, nincs rá motiváció, hiszen senki sem gondolja komolyan, hogy a közeljövőben alapjaiban meg lehetne változtatni a bankrendszert.
Egy másik vonalon viszont már konkrét, gyakorlati kísérlet indult a témában. 2009-ben egy tisztázatlan kilétű ember létrehozott egy újfajta virtuális pénzt, a bitcoint. Ennek részleteivel, működésével most nem fárasztanám az olvasót, régebben már írtam erről.
A bitcoin nem az eredeti elképzelések szerint, de végső soron megvalósítja a Chicago Plan teljes tartalékolású bankmodelljét. Mégpedig úgy, hogy nem is kell külön bankokat fenntartani a fizetési forgalom bonyolításához, ezt a szolgáltatást a pénzrendszer maga nyújtja számunkra. Úgy tudunk bitcoinokat tartani virtuális pénztárcánkban, hogy nem kell partnerkockázatot felvállalnunk (bankba tenni a pénzt), mégis képesek vagyunk könnyen, gyorsan és olcsón utalni vagy utalást fogadni. Nem csoda, hogy a bankrendszer nem rajong érte, hiszen a létét fenyegeti.
Természetesen a bitcoin semmire sem végső megoldás, jelen formájában nem lehet a bankok hosszú távon sikeres kihívója. Azonban egy működő és használható alternatíva, ami ösztönzőként hathat a bankok biztonságosabbá tételére vagy akár kijelölhet egy irányvonalat a pénzügyi rendszer reformjához.
A sorozat következő része: Növekedés mindörökké
A sorozat előző része: Monetáris Csernobil