A bitcoinnal szemben visszatérő kritika, hogy rettenetesen energiapazarló. Annyi villanyáramot fogyaszt, mint egy egész ország, és közben csak néhány tranzakciót tud elszámolni másodpercenként, míg a kártyatársaságok kevesebb energia felhasználásával több tízezret. Vajon a világnak az lenne a legjobb, ha lekapcsolnánk a legnagyobb kriptopénzt működtető hálózatot? A kérdés természetesen sokkal bonyolultabb annál, hogy egyszerű válaszokat adjunk. (A Világgazdaság 2021. március 5-i számában Szabó Dávid, a CryptoPosition Investement Fund portfóliókezelőjének véleményét olvashatja.)
Bármilyen energiafogyasztó eszközről legyen is szó, a fenntarthatósághoz való viszonyát két nézőpontból érdemes vizsgálni: a működtetéshez szükséges energia termelése és felhasználása felől. A termelés lehetőleg megújuló energiából történjen, és jó lenne, ha valami értelmes dologra használnánk. Kezdjük a bitcoinbányászathoz használt áram eredetének vizsgálatával. Mivel a bányászat meghatározó költsége az áram ára, és a szükséges hardver rugalmasan telepíthető bárhova, ezért a bitcoinbányászok előszeretettel költöznek az olcsó áramot biztosító erőművek közelébe. Ezek pedig tipikusan megújuló forrásból működnek, többnyire vízerőművekről van szó. A bitcoinbányászat általában olyan régiókban folyik, ahol a megújuló forrásból történő áramtermelés elképesztően magas.
Van azonban egy fontos kivétel, ahol a helyzet ennél komplikáltabb, pedig a bányászat kétharmada pont ott történik: Kína. A hatalmas ország délnyugati részében szintén olcsó vízenergiát használnak a bányászok, de bizony Belső-Mongólia és Hszincsiang tartományban szén égetésével nyert piszkos áramot, amelyhez az állami dotáció miatt jutányos áron jutnak.
Nincsenek tökéletesen megbízható adataink a bitcoinbányászattal kapcsolatban, de a fentiek miatt nem meglepő, hogy még konzervatív becslések szerint is a tevékenység során felhasznált energia 30-40 százaléka megújuló forrásból származik, ez némileg jobb, mint a világ áramtermelésében a megújulók részaránya. Ha csak az arányokat nézzük (és a mennyiséget nem), akkor a bitcoin bányászata még mindig zöldebb, mint összességében minden más, amihez áramot használunk. Természetesen nagy hiba lenne a mennyiséget kihagyni a számításból. Hiszen, ahogy fentebb már volt róla szó, a kártyatársaságok kevesebb energia felhasználásával jóval több tranzakciót számolnak el. Ha pedig ugyanazt a feladatot töredék mennyiségű áramból is meg lehet oldani, nem kérdés, hogy melyik a jó megoldás. Csakhogy ezzel a költség-haszon elemzéssel az a baj, hogy a körtét az almával hasonlítja össze. A rettenetes mennyiségű áramot ugyanis a bitcoin nem csak arra fordítja, hogy tranzakciókat könyveljen el – az elégetett villanyáram valójában a szuverenitását biztosítja.
Visszanézve a pénzek sokezer éves történelmére, látható, hogy uralkodók, királyok, császárok, diktátorok, kormányzók és elnökök mindig keresték és meg is találták annak a módját, hogy az erőforrásaikon felül költekezzenek. Lehetett szó háború vagy fényűzés finanszírozásáról, kormányzati népszerűség vásárlásáról, az adóbevételek gyakran nem fedezték a kiadásokat. Ekkor, élve a pénznyomtatás monopóliumával, fedezetlen pénzkibocsátásba kezdtek. Az aranypénz korában más fémekkel ötvözve rontották a pénzt, amely végül már csak nyomokban tartalmazott aranyat. Az aranystandard korában kitalálták, hogy a kibocsátott bankjegyeket nem is szükséges teljes egészében arannyal fedezni, elég csak részlegesen. Idővel ez az arány is egyre csökkent.
A világjárvány korában kitalálták (nem először), hogy a jegybank pénzt nyomtat a semmiből, amit a kormányzat elkölt. A bitcoin esetében azonban nincs olyan előjog, rang vagy pozíció, amellyel ezt meg lehetne tenni. Előre lefektetett szabályok szerint működik, amelyeket senki sem tud módosítani vagy manipulálni. Biztosak lehetünk abban is, hogy nem keletkezik 21 millió bitcoinnál több. Ez hatalmas érték, de ára van, ami a felhasznált villanyáram mennyiségében jelentkezik. Ha valaki manipulálni akarná a bitcoin blokkláncát, akkor egyedül több áramot kéne elégetnie, mint az összes többi bányásznak együttvéve. A szuverenitást tehát végső soron az biztosítja, hogy egy szűkös erőforrásból, mint a villanyáram, szignifikáns mennyiséget fordítunk a működtetésre. Erős meggyőződésem, hogy a bitcoin a világ olyan fontos problémáját oldja meg, amelynek magas az alternatív társadalmi költsége. Segítheti még az értékítéletünket, ha perspektívába helyezzük a felhasznált áram mennyiségét: csaknem kétszer ennyi áram folyik el az elektromos hálózatra csatlakoztatott inaktív háztartási eszközeinken (mosógép, mikrohullámú sütő, telefontöltő, és még sorolhatnánk) keresztül.
A bitcoin előre lefektetett szabályok szerint működik, amelyeket senki sem tud módosítani. Nem manipulálható. Ez hatalmas érték, de ára van, ami a felhasznált villanyáram mennyiségében jelentkezik.
Ha a világnak megér ennyi elherdált áramot a kényelem, hogy használat után nem húzzuk ki a konnektorból a telefontöltőnket, akkor nem kérdés, hogy a bitcoinhoz felhasznált energiát értelmes célra fordítjuk-e.
A manipulálhatatlanság problémáját azonban talán ügyesebben is meg lehetne oldani. A bitcoin az elégetett áramra alapozott Proof of Work (PoW) konszenzusmechanizmust használja, de sok kriptopénz az energiatakarékos Proof of Stake (PoS) mechanizmussal működik. Hihetőnek tűnik, hogy PoS használatával is megoldható egy kriptopénz szuverenitása, de észben kell tartani, hogy elméleti okokból fakadóan szükségszerűen sérülékenyebb megoldás, mint a PoW. Egy olyan világban azonban, ahol a fenntarthatóság egyre erősebb szempont, talán elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ezeket a kriptopénzeket fogják magasabbra értékelni. Elvégre az értéküket a társadalmi konszenzus határozza meg.
Forrás: Világgazdaság – 2021. március 5. és vg.hu