2016. 08. 19.
A gazdagok csapdája
Biztonságos beruházási környezet megteremtésével egy ország ki tud törni a szegénységből. A rendelkezésre álló olcsó munkaerővel párosítva ugyanis a külföldi befektetők számára ez már éppen elég vonzó, a beáramló tőkéből exportra termelő gyárak vagy bányák épülnek, a foglalkoztatottság nő, a gazdaság virágzásnak indul.
A felzárkózás évei, évtizedei alatt emelkedik az életszínvonal, a munkások egyre jobban keresnek. Végül beleütköznek egy plafonba, például a megemelkedett bérek miatt az ország elveszíti előnyét a nemzetközi versenyképességben. A gyártósorok betelepítése megáll, a gazdaság régi motorja nem húz tovább. Az addigra már közepes jövedelmi szintű ország növekedési csapdába kerül. A további fejlődéshez új modellre lenne szüksége. Az intézményrendszer, a politikai és gazdasági berendezkedés, a társadalmi környezet azonban gyakran nem érett a kihívások kezelésére, így az ország hosszú ideig stagnálásban ragadhat. A jelenség jól ismert, számos nemzetet érint, mint például a brazilt vagy a mexikóit. Az irodalom middle income trap néven emlegeti, amely magyarra talán közepes jövedelműek csapdájaként fordítható legjobban.
A gazdagoknál sincs másképpen
A gazdagabb országok növekedési problémáit egészen más színben szokták feltüntetni. A felszín különböző, a mélyen gyökerező okok azonban nagyon hasonlóak. A fennálló intézményrendszerbe, politikába, társadalmilag elfogadott normákba és szokásokba kódolt régi reflexek előbb-utóbb náluk is a további fejlődés gátjaivá válhatnak. A közepes jövedelműekhez képest mások a társadalmi és politikai beidegződések, de ők sem képesek ezeket egykönnyen megváltoztatni. Rájuk is igaz, hogy modellváltásra lenne szükségük, de gyakran hosszú idő elteltével sem tudnak megbirkózni a feladattal. Aktuális példa erre, ahogyan a fejlett országok jegybankjai a rosszabb időkben megszokott kamatcsökkentéssel próbálják élénkíteni a gazdaságot, mindhiába. Nem segít, sőt, csak bajt okoz, a régi beidegződés alapján mégis rendületlenül vágják a negatív tartományban is a kamatokat. Számukra is új modellre lenne szükség. Habár a gazdasági irodalom nem ezzel a kifejezéssel szokta jellemezi a helyzetüket, a közepes jövedelműeknél megtanultak analógiájára mondhatjuk, hogy high income trap-ben ragadnak. Háromrészes sorozatunkban egy-egy fejlett régió problémáit boncolgatjuk.
Japán csapda
A jelenség ékes példája Japán. Az egy főre jutó reál GDP náluk két és fél évtizede alig nőtt. Az okokat és összefüggéseket könyvtárnyi irodalom vizsgálja, a főbb érvek a szörnyű demográfia, a magas adósság és a deflációs spirál szoktak lenni. Nem célom ebben az írásban mély elemzést adni a japánok gazdasági problémáiról, de az egyik, szerintem alapvető, és általában kevesebb figyelmet kapó tényezőt mindenképpen megemlíteném. Ezt pedig a japán emberek fejében, gondolkodásában kell keresni, amely jócskán eltér a miénktől.
Kollektivizmus – individualizmus
Rengeteg pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy a japán társadalom kollektivista. Ez azt jelenti, hogy az egyént előtérbe helyező európai vagy észak-amerikai individualista gondolkodásmóddal szemben a japánok a személyes érdekük helyett a közösség érdekének elsőbbségét hirdetik. Fő motivációjuk nem az egyéni siker elérése, hanem a társadalmi hasznosságban való közreműködés. Számos példával is igazolható a két kultúra közti eltérés. Szembeötlő különbséget fedezhetünk fel a halálhoz való viszonyukban. Náluk semmi rendkívüli nincs abban, ha az egyén az életét áldozza a közösség érdekében. A II. világháborúban bevetett öngyilkos kamikaze pilóták elképzelhetetlenek lettek volna más hadseregben. A mentalitás a mai napig létezik, a 2011-es fukusimai atomkatasztrófa után idősek jelentkeztek a felrobbant erőmű sugárszennyezett környékének megtisztítására, ahol könnyedén begyűjthettek maguknak egy halálos dózisnyi sugárzást. Az idősek azonban úgy gondolkoztak, hogy a közösségnek szükségük van a munkájukra, és ők már éltek eleget, tehát mégiscsak jobb, ha ők halnak meg, és nem a fiatalok. Hasonló szemléletű önfeláldozás Európában nem szokott tömegesen előfordulni.
Munkamánia
Szintén világszerte ismert jelenség a japánok egészen szélsőséges hozzáállása a munkához. Túlzás nélkül állítható, hogy számukra a munka egyet jelent az életükkel, ahol szorgalmas hangyaként szolgálják gyakran egész életük egyetlen munkahelyének kollektíváját. Kora reggeltől késő estig dolgoznak, a családjukkal általában csak hétvégén találkoznak. Fiatal felnőttek milliói tudatosan mondanak le a párkapcsolatról, sőt, az utóbbi időben már a szexről is, arra hivatkozva, hogy az ezzel kapcsolatos szenvedély csak zavarja őket a koncentrációban. Máskülönben nem tudják teljes odaadással elvégezni a feladatukat. A nyugati civilizációhoz szokott individualisták számára ez ismét teljesen érthetetlen viselkedés. A szörnyű demográfiájuk pedig nem utolsó sorban pont ennek a szemléletnek köszönhető. Mindezeken túl nem ritkán fordul elő, hogy egy alkalmazott az akár havi 160 órányi túlóra okozta kimerültség miatt effektíve belehal a munkába, vagy a munkahelyi stressz és teljesítménykényszer miatt öngyilkosságot követ el. Tavaly rekord magas, 1456 ilyen esetet rögzítettek. A problémakör össztársadalmi érintettségét jelzi, hogy időről időre a kormányzat is foglalkozik a kérdéssel. Egyebek között azt fontolgatják, hogy kötelezik a munkavállalókat éves szabadságuk felhasználására. Ez furcsa előírásnak tűnhet, de a történetet kontextusba helyezve jobban megérthetjük a mögöttes szándékot. Az derült ugyanis ki, hogy 2013-ban a munkaerő teljes állománya a felét sem használta fel annak az amúgy is kevés fizetett szabadságnak, amire jogosult volt. Nyugat-Európában jóval több szabadság jár, aminek tipikusan 90 százalékát ki is veszik a munkavállalók.
A belső fogyasztás gátjai
A japánok tehát az ember olyan legmélyebb biológiai eredetű késztetésein is képesek felülkerekedni, mint az életösztön vagy a nemi vágy. Mindezt annak érdekében, hogy a sajátjuk helyett a közösség érdekét szolgálják. Ezek után nem szabad meglepődnünk azon, hogy a fogyasztáshoz sem úgy viszonyulnak, mint mondjuk Amerikában. Japánban a hosszú stagnálás ellenére sem szűkölködnek, és a leírtak tükrében egyáltalán nem rendkívüli, hogy nem az egyéni vágyak további kielégítését hajkurásszák. Az ő mentalitásukkal nehéz lenne még több fogyasztásra rávenni őket. Márpedig a gazdasági növekedés beindításához kulcsfontosságú lenne a belső fogyasztás bővülése. Az exportjuk már így is viszonylag magas, erről a bázisról nehéz tovább fokozni, pláne hogy versenytársként az utóbbi évtizedekben megjelent Kína. Ebben a környezetben pedig túl sok új beruházást sincs értelme végrehajtani, vagyis nem marad semmi, ami fel tudná pörgetni a gazdaságot.
Japán megoldás
De baj ez? Azt gondolom, hogy nem. Japán éppen elég gazdag ahhoz, hogy polgárai nyugodt életet éljenek, a létbizonytalanságot csak hírből ismerjék. Az emberiségnek előbb-utóbb amúgy is meg kell tanulnia élnie egy magas szinten stagnáló, de fenntartható gazdaságban. Lehet, hogy naiv idealizmus erre számítani, azonban az alternatív forgatókönyvek igencsak riasztóak. A túlburjánzó gazdasági aktivitással tönkretesszük saját környezetünket, élőhelyünket. Japán a magas életszínvonalon élő társadalomra mutat valamifajta példát, még ha nem is a legjobbat. Az ő boldogságukhoz nem önmagában a magasabb fogyasztáson keresztül vezet az út. Már ma is bőségben, de erős megfelelési kényszerrel élnek, amivel át van itatva az egész társadalmuk, szokásaik, intézményrendszerük. Ezektől a régi beidegződésektől lenne jó megszabadulni, azonban a fejekben változást elérni még a növekedés beindításánál is sokkal nehezebb feladat. Az ő valódi csapdahelyzetük ebben rejlik.
A sorozatot folytatom majd Európa és az Egyesült Államok problémáinak bemutatásával.